- Visszamegyek Amerikába.
- Tessék? – Soohyun azt hitte rosszul hallja.
- De nem sok időre, nyugalom.
Most már az ájulás kerülgette. – Te meg akarsz ölni engem? – rogyott le a székre megszédülve.
A teremben mindenki gyilkos pillantásokkal meredt Alexanderre.
- Bocsi, bocsi. Nem akartam ilyen sokkolóra. – mosolygott félszegen. – Csak tudjátok… nagybátyám egy napja… - nem tudta továbbmondani. Könnyei záporozva hulltak alá. – Sajnálom én…
Soohyun szorosan magához ölelte szerelmét és nyugtatóan elkezdte simogatni a hátát.  – Jobb lenne, ha inkább hazamennénk. – kezdte az ajtó felé terelgetni kedvesét.
A többiek bátorító pillantásokat küldtek feléjük mielőtt kiléptek volna a lakásból. A hazafelé vezető út síri csendben telt. Csak Xander szipogása hangzott fel időnként. Pechükre az összes létező piros lámpát kifogtak, ami borzalmasan felidegesítette Soohyunt, de szerelme kedvéért megtartotta a nyugodtság állarcát.
              Hazaérve belülről az ajtónak döntötte Alexandert és úgy csókolta meg, ahogy még soha. Ezúttal minden benne volt, amit valaha is érzett párja iránt. Düh, kétségbeesés, fájdalom, egymásra találás, öröm, szenvedély, szerelem. Mikor ajkaik elváltak egymástól, mélyen egymás szemébe néztek és tudták, ennél közelebb nem is lehetnének egymáshoz nemcsak fizikai értelemben, de érzelmileg is. Végre tökéletes volt köztük az összhang, amire oly régóta vágytak.
- Szeretlek. Az életemnél is jobban. – suttogta homlokát Alexanderének döntve Soohyun.
- Olyan vagy számomra, mint a levegő; nélkülözhetetlen. Nélküled meghalnék. Én is szeretlek téged. – felelte Xander csillogó szemekkel.

                Eli kezdte elveszíteni a türelmét. Kevin megint beszabadult a konyhába és veszélyesebbnél veszélyesebb mutatványokat hajtott végre. Az előbb épp a forró olajjal teli serpenyővel hadonászott. Fejét fogva rohadt oda keveséhez.
- Kérlek. Ezt nézni is rossz! – kapta el a másik kezében lévő hatalmas konyhakést.
- Naaaaa! – méltatlankodott a kis pösze.
- Nincs semmi na! Tünés a konyhából. Még a végén megsebesítesz valakit, vagy ami még rosszabb, magadat! – kezdte el kifelé terelgetni a makacskodó Kevint. Mostanában több időt töltött a konyhában, mint vele és ez nagyon frusztrálta. Na, nehogy már egy helyiség lekörözze. Azt már nem! Gyorsan elkészítette az aznapi vacsorát, kiporciózta majd egy tálcára helyezve az adagokat visszasétált a nappaliba, ahol egy duzzogó Kevinnel találta szembe magát.
- Azt ne mondd, hogy azért, mert kiküldtelek a konyhából. – sóhajtott fel letéve az ételeket a dohányzóasztalra.
- De! Pontosan azért! – fordult felé mérges tekintettel kedvese. – Tudod, te mennyit próbálkozok, hogy… hogy valami finomat el… tudjak készíteni… neked?! – a sírás közelében járt Kevin. Eli utálta, ha megríkatta szerelmét, utált fájdalmat okozni neki, még ha csak ilyen kis apróság kapcsán is.
- Bocsánat. Nem… tudtam, hogy ezért akartál… - elszégyellte magát nagyon. – Nem akartalak megbántani.
- Semmi baj. – felelte megenyhülve és Eli nagy meglepetésére egy aprócska csókot lehelt ajkaira.
- Ezt miért kaptam? – kérdezte meglepetten.
- Csak mert. – vonta meg a vállát a másik.
- Ez nem válasz.
- De az!
- De nem! – akadékoskodott tovább a Washingtoni.
- Mert szeretlek! – bukott ki Kevinből, miközben fülig pirult.
Eli ebben a pillanatban úgy érezte, legnagyobb álma végre valóra vált és nincs az a pénz, amiért képes lett volna elengedni azt.

The End