Alexander fél óra győzködés után se tudott semmit kihúzni a pityergő Kevinből.  
- Ha nem mondod el mi a baj, nem tudok segíteni! – kezdte elveszíteni a türelmét. Nagyon toleráns és türelmes ember volt, de ami sok az sok. – 3 másodperced, van arra, hogy kibökd, miért bőgsz már lassan egy órája. 1…2..-
- Eli!- vágta rá gyorsan majd elbújt a kezében szorongatott párna mögé.
Sejthettem volna. – fogta a fejét rosszallóan.
- Mi történt?
                Kevin beszámolója közel másfél órásra nyúlt, aminek a végén Xander úgy érezte magát, mintha átment volna rajta az úthenger. Ha eddig nem volt fáradt, na, akkor most már biztosan az. A fiatalabb megállás nélkül beszélt ráadásul néha olyan dolgokról is, aminek semmi értelme és nem épp témába vágó. Az álmosság elemi erővel tört tá a beszámoló után, de próbálta tartani magát. Vagy 20 ásítást visszafojtott az utolsó 5 percben.
- Értem. – rázta meg a fejét, hogy kitisztítsa. – Szóval akkor az a nagy helyzet, hogy nem érted miért változott meg Eli viselkedése. Hmm. Ja meg, hogy miért olyan goromba veled. Értem. – állát vakarva tettette a gondolkodót miközben azt tervezgette, mennyire le fogja szúrni ezért Elit. Látta a fiatalabbon, hogy teljesen ki van borulva ezért szorosan magához ölelte. – Semmi baj. Megoldjuk. Minden rendben lesz. – mormolta a karjaiban szipogónak.
- Te most egy szappanoperából idézel vagy mi? – kérdezte Kevin majd kitört belőle a nevetés, amiben pár másodpercnyi fáziskésés után Xander is követte.
- Jaj. Ez mennyire hiányzott nekem. – sóhajtott fel Alexander mosollyal az arcán.
- Mi? Mi hiányzott? – érkezett a kérdés egy kissé értetlen arc kíséretében.
- Hát te! Meg a veled eltöltött őrült pillanatok. Soha nem lett volna szabad elmennem… - szomorodott el kissé, mikor Soohyun eszébe jutott. Micsoda borzalmakon mehetett keresztül és persze nem csak ő. Felelősnek érezte magát az összes rosszért, ami mostanság a bandát érte. Szerelme mondta neki, hogy nem az ő hibája, de nem tudott másra gondolni. Ha nem megy el fél évvel ezelőtt talán most… igazából nem is tudta pontosan mi lenne.

                Eli fáradtan esett be otthonuk ajtaján. Kétfelé rúgva a cipőit megindult a nappali felé, hogy elterüljön a pihe-puha kanapéjukon.
- Beszélnünk kell! – meglepetten fordult a hang irányába.
- Xander? Te miért vagy még itt? Már kibékültetek-
- Mert egy kretén vagy azért! – szavai, mint a borotvaéles penge, hatoltak át a bőrén.
- Mit ettem... izé… tettem ellened?? – döbbenetében még beszélni is elfelejtett.
- A szobába! Most! – adta ki az utasítást ellenkezést nem tűrő hangnemben Alexander. Mit volt mit tenni, követte a fiút a szobába tekintve, hogy nem akart bunyót. Abból egyikük se jött volna ki jól. De főleg ő nem. Soohyon kitekerné a nyakát, ha bármi történne szerelmével.
- Szóval…?
- Szóval?! Csak ennyi a mondanivalód? – düh lángolt a szemeiben, amitől Eli komolyan megijedt. Mostanában túl sokszor látta ezt a nézést és sajnos többnyire ő volt az oka. Nem voltak túl jók a kilátásai.
- Kevin sírva jött hozzám, hogy te mekkora bunkó vagy vele! – világosította fel készségesen az idősebb.
- Ó bassza meg… - káromkodta el magát nagyon a Washingtoni.
- És még akkor szépen fejezted ki magad. – egy fintor jelent meg az arcán. – Te így mutatod ki a szerelmed? A földre küldöd, és aztán még jól belérúgsz egyet, csak a biztonság kedvéért?! – Xander hangja az indulattól egy oktávot ugrott.
                Közel két órán keresztül vitatkoztak még. Időközben Dongho is megérkezett, de a felpaprikázott hangulatnak köszönhetően jobbnak vélte, ha inkább elmegy megsétáltatni a kutyusát. Jó messzire. Mondjuk japánig. Kevin sajnálatos módon viszont nem került elő, ami komolyan aggasztotta az épp a falat fejelgető Elit.
- Miért vagyok én ekkora hülye? – kérdezte két fejelés között.
- Me-
- Ne válaszolj! – torkollta te Xandert. – Költői kérdés volt.
- Értem.
Szóval feltűnt Kevinnek, hogy valami megváltozott a kettejük viszonyában. Csak szerencsétlen azt nem tudta mi. És ő meg… újból belefejelt a falba egy jó erőset.
- Semmin nem változtat, ha lyukat fejelsz a falba meg a homlokodba. – fogta le Alexander. – Inkább beszélj vele. Mondd el neki, amit nekem is mondtál.
- Mintha az olyan könnyű lenne. – horkantott fel gúnyosan. – Mi van, ha eltaszít? Ha undorodik majd tőlem? Azt nem élném túl… - elcsuklott a hangja beszéd közben. Bár erős férfinek tartotta magát, ha a kis pöszéről volt szó, elgyengült.
Miért szeretlek ennyire te bolond?

- Hé! – kuncogott fel Xander. – Nem ér harapni!
- Dehogynem! – mosolygott bele szerelme nyakába.
- Ha bármiféle lilás foltot meglátok magamon, véged! – fenyegette meg mutatóujját felemelve.
- Értettem asszonyom! – még mielőtt a másik tiltakozhatott volna a megszólítás ellen, megcsókolta.
Örült, hogy végre kettesben lehetnek, anélkül, hogy bárki zavarná őket. Ujjait kedvese hajába fúrta, miközben szájával lefelé haladt nyakának selymes bőrén.
- Mmmmm… - dorombolt Xander és szorosan magához ölelte a másikat. – Ezt meg tudnám szokni.
- Én is, azt elhiheted.
Lassan, az édes élvezet minden percét kihasználva kényeztette szerelmét. Kezével teste minden részét feltérképezte, hogy utána szájával tegye meg ugyanezt az utat. Alexander kéjes nyögései az őrületbe kergették. Nem tudta felfogni, hogy volt képes ilyen sokáig boldogulni nélküle. Jelenleg azonban csak vele akart foglalkozni, minden nyűgjét-baját maga mögött hagyva.
- Alig vártam, hogy végre hazaérjek. – suttogta Xander fülébe majd egy apró csókot lehelt oda.
- Én pedig már nagyon vártalak. – harapott bele Soohyun nyakába.
- Hé! Azt mondtad harapni nem ér! – szólt megjátszott felháborodással.
- Csak neked! Nekem igen… - kuncogva hajolt kedvese szájára miközben keze szorgosan dolgozott, ott ahol Soohyun a legjobban szerette, ha van.
- Mmm… Úgy látom hosszú, de annál eseménydúsabb éjszaka elébe nézünk. – lehelte maga alá gyűrve Alexandert.

                Kevin tágra nyílt szemekkel ült Eli előtt. Nem hitt a fülének. Sose gondolta volna, hogy mikor hazaér ekkora sokk fogja érni. Csak ült lemerevedve, mint egy kőszobor és próbálta feldolgozni a hallottakat. A szíve olyan gyorsan dobogott, hogy azt hitte menten kiugrik a helyéről. Próbálta lenyugtatni magát. Sikertelenül.
- Ez most… komoly? Vagy csak szívatsz? – kérdezte hitetlenkedve. – Mert ha az utóbbi, akkor nagyon megütlek.
- Teljesen komoly. – válaszolta Eli mélyen a szemébe nézve. – Nem viccelnék ilyen dologgal soha az életben! Erre megesküszöm!
Kevin mérlegelte a lehetőségeit. Ha igent mondd, valami olyat tapasztalhat meg, amit azelőtt még soha. Vágyott rá, hogy megtudja milyen érzés, de félt is. És itt jött képbe a nem. Ha nemet mondd azzal rengeteg fölösleges gondtól, bajtól óvhatja meg magát. Nagyon nehéz volt választania. A szíve azt diktálta, vágjon bele! Lesz, ami lesz! Csak egy élete van és, azt ki kell élveznie amennyire csak, tudja. Viszont az esze óriási erővel tiltakozott még a gondolattól is. Erkölcstelen és veszélyes. Nem neki való.
- Gondolkodhatnék még egy kicsit? – kérdezte feszengve. Eli csak bólintott pókerarccal.
                10 perc elteltével döntésre jutott. Belevág! Megbízott az idősebben bármennyire is ésszerűtlenül hangzottak a szavai. Mert, hát minden józan észt mellőző monológot darált le neki fél órával azelőtt. Mosoly terült el az arcán mikor végre kimondta a bűvös mondatot;
- Rendben. Benne vagyok!
Eli szája széles mosolyra görbült.
- Akkor tényleg belógunk este a vidámparkba? – kérdezte csillogó szemekkel, miközben a másik karjaiba vetette magát.