Soohyun majd felrobbant a dühtől. Nem elég, hogy Eli ideállított szó nélkül, de még ráadásul több mint egy órán keresztül benn turbékolt az Ő szobájában az Ő Alexanderjével.
- Az istenit! - csapott a konyhapultra ingerülten. Üvölteni tudott volna az idegtől. Gondolataiból a hálószoba ajtajának csukódása szakította ki.
- Te mit csinálsz? – meredt kérdőn a felöltözött Xanderre.
- Elmegyek. Csak nyűg vagyok, a hátadon szóval teszek neked egy szívességet és felszívódok. – jelentette ki keményen és elindult a bejárati ajtó felé.
- Mi? Nem! Nem mehetsz el ilyen állapotban! Még a végén megint elütnek.
- Az már nem a te gondod. – válaszolt fagyosan az idősebb és kisétált a lakásból.
                Egy óra telt el azóta, hogy Alexander átlépte a küszöböt, de Soohyun még mindig ugyan ott állt és meredten nézte kedvese hűlt helyét. Még mindig nem fogta fel a történteket. Abban reménykedett, csak álmodik, és nemsoká felébred. A mellkasában tátongó űr egy fikarcnyit sem segített feldolgozni a délután eseményeit. Inkább csak még jobban darabjaira szakította. Lehet, hogy túlreagálta azt az Eli-os dolgot? Nem kellett volna annyira durván elküldenie csapattársát és főleg nem kellett volna Alexanderrel is úgy beszélnie. A térdei ebben a pillanatban felmondták a szolgálatot megunva a másfél órás egyhelyben ácsorgást és összecsuklottak.

                Eli meglepetten nézett az ajtajában ácsorgó Xanderre.
- Hát te meg, hogy kerülsz ide? Azt ne mondd, hogy-
- Nem! Én jöttem el. Azok után, ahogy veled beszélt… - húzta fájdalmas mosolyra a száját.
A fiatalabb keserűen pillantott régi bandatársára és besegítette a lakásba. Kevinnel és Donghoval közösen laktak itt, ezért nem volt túl sok hely. Pótágy híján pedig a sajátjába fektette a teljesen kimerült Alexandert, aki fájdalmasan nyögdécselve nyúlt el az alvóalkalmatosságon.
- Ahh! Finom puha. – mosolygott az idősebb behunyva szemét.
- Mi történt pontosan? Akarsz róla beszélni? Egész délután az én nyűgjeimet hallgattad. Most te jössz.  – nézett lágyan barátja hatalmas szemeibe.
- Csak… összekaptunk egy kicsit… - hangzott a gyenge hazugság.
- Ha csak egy kicsit kaptatok volna össze, akkor most nem lennél itt. – felelte mindent tudóan Eli.
- Jobban ismersz, mint én magamat. – nevetett keserűen Xander.
                Nagyjából 20 perccel később érkezett meg Kevin hatalmas zajjal, ahogy mindig is tette. Sosem tudott halkan közlekedni, de most meg kellett erőltetnie magát, mert Alexander végre elaludt. Így Eli kirohant az előszobába és befogta a hangoskodó fiú száját.
- Shhh!! Végre elaludt. – hurrogta le szúrós pillantásokat lövellve a másik felé.
- KI???? – kiáltott fel megfeledkezve magáról Kevin. – Hopsz! Bocsi. Szóval ki? – váltott suttogásra az agyas San Franciscoi. Eli csak a fejét fogta és egy nagy sóhaj közepette elindult a konyha felé.
- Alexander.
- ALEXANDER??? – ordított fel ismét a fiatalabb, majd észbekapott és szája elé téve a kezét bocsánatkérően nézett az igencsak mérges lakótársára.
- Neked aztán mondhatja az ember, hogy maradj csöndben. Oh, mamám… - csóválta meg fejét rosszallóan miközben elkezdte kipakolni a Kevin által vásárolt dolgokat a szatyorból.
- Szóval miért is van ITT Xander ahelyett, hogy Soohyunnál lenne?
- Összekaptak… megint. – mondta mindentudóan Eli.
- Már mindent értek. – bólintott megvilágosodva.

                Alexander a sötét szobában álmatlanul forgolódott az ágyon. Képtelen volt elaludni. Gondolatok milliói cikázta a fejében megállás nélkül, nem hagyva egy perc nyugtot se neki. Először is, nem tudta hová tenni Soohyun viselkedését. Aztán, amit Eli elmesélt neki szintén elég sokkolóan hatott. És akkor a baleset miatti fáradtságról nem is beszélve. Egyszóval megszívta rendesen.
Szerelme hűvös, kimért arc jutott eszébe, ahogy meggyanúsítja, hogy ő meg Eli… pontosan nem is tudta mivel gyanúsítja, de bármi is legyen az, köze volt a Washingtonihoz. Fagyos pillantása a szíve legmélyéig hatolt. Fájt neki, amit azokban a szemekben látott. Düh, harag, megvetés. Egy könnycsepp folyt végig az arcán, nedves csíkot hagyva maga után. Megfogadta, hogy többet nem sír, de képtelen volt betartani. Keserves zokogásba tört ki. Remegő kezével próbálta befogni száját, nehogy meghallják.
                Kereken két órájába telt lenyugodni. Szerencséjére ez idő alatt egyszer se gondolták úgy a kint lévők, hogy bejönnek megnézni őt.  Végül a gyomra megállás nélküli morgása kicsalogatta szobája rejtekéből.
- Jó reggelt Csipkerózsika! – hallotta Eli jókedvű hangját. – Hogy aludtál?
Nem tehetett róla, de minden alkalommal, ha meglátta barátját mosolyogni jókedve lett. Annyi szeretet van abban a fiúban, hogy még őt is bármikor azonnal felvidította.
- Mint a bunda. – hazudta szélesen elvigyorodva. Élete legjobb hazugsága volt.
- Gondolom éhes vagy. – trillázta Kevin kikukkantva a konyhából. – Ha üres a poci, Séf Kevin majd segít megtölteni. – 200 wattos vigyorral bólintott Xander felé, hogy kövesse, aki engedelmeskedett a kimondatlan kérésnek.

                Kevin vidáman szolgálta fel legújabb csodálatos ételkülönlegességét Alexandernek. Minden szeretetét beletette és remélte, hogy borzalmas főzőtudományát majd elnyomja.
- Mmm… mmm. – nyammogott jóízűen a beteg. – Mi ez a finomság?
- Csirke raguleves. – válaszolta boldogan ugrálva. – Ezek szerint finom? Ízlik?
- Nagyon is! Mmmm… rengeteget fejlődtél. Kifejezetten jó szakács vált belőled, ahogy látom. – erre a kijelentésére Eli felmordult.
- Azért ne túlozzunk. Attól, hogy egy valamit kivételesen sikerült jól elkészítenie még nem lett mesterszakács. – csóválta meg a fejét megjátszott gúnnyal.
- Fulladj meg Eli! – dobbantott egyet Kevin és kiviharzott a konyhából.
Nem értette, miért kell folyton piszkálni. Kezdte nagyon kiakasztani a Washingtoni viselkedése. Az utóbbi egy hónapban teljesen kifordult magából. Folyamatosan cukkolta valamivel, és ha ez még nem lett volna elég megállás nélkül ölelgette. Komolyan nem tudta hová tenni ezt a kettős viselkedést; egyszer utálatos vele, aztán meg hozzábújik szeretetteljesen. Mintha két különböző személy lenne.
Skizofrén! – világosodott meg. De gyorsan letört lelkesedése. – Nem. Nem lehet skizofrén. Arról tudna a menedzserünk. Nincs olyant, amit ő ne tudna. – ezzel kizárta ennek a betegségnek a lehetőségét.
- De akkor mi üthetett belé? – mormogta az orra alatt.
- Kibe?
Villámgyorsan megpördült a tengelye körül és egy kissé álmoskás Donghoval találta szembe magát.
- Áh, senki senki! Csak magamban beszéltem. Csupa hülyeség, ne is figyelj rám. – vágta ki magát.
- Oké. Ha te mondod. – slattyogott el egy ásítás közepette a banda maknaeja.
Huhh! Ez közel volt. Nem ártana már megoldást találni erre a problémára, mert kezd nagyon felidegesíteni kettős viselkedése. – morgolódott magában.

                Soohyun a gázra taposott. – Már csak 2 háztömb. – nyugtatta magát. Újabb piros lámpa kényszerítette megállásra. – Az isten szerelmére! Miért nem tudják normálisan összehangolni ezeket a szarokat?!
Nem szokott káromkodni, tényleg nem. De most képtelen volt visszafogni magát. Minél előbb el kell jutnia Hoonhoz, muszáj beszélnie velem különben begolyózik. Így is az egész délutánt a földön térdelve töltötte, ami lássuk be, nem valami egészséges dolog. A térde legalábbis üvöltve tiltakozott ellene még most is. Megint piros. -  Mi a jó…? Ma minden összeesküdött ellenem?!
                Közel fél órájába telt mire Hoon lakásának csengőjét megnyomhatta. Előzetesen már szólt barátjának, hogy jönni fog szóval amazt nem érte meglepetésként látványa.
- Hello! Kerülj beljebb. – tárta ki előtte az ajtót, amin Soohyun gyorsan be is slisszant.
- Bocsánat a zavarásért, csak muszáj valakivel beszélnem, mert úgy érzem, megbolondulok! – vágott rögtön a közepébe.
- Először inkább foglalj helyet. Úgy kényelmesebb lesz. Oké. Most pedig kezd az elejéről.
- Szóval, gondolom, azt már tudod, hogy tegnap este… vagy még tegnapelőtt volt? Áhh már nem tudom. Nem is ez a lényeg. Szóval, hogy elütöttem. Na, igen. Már ez is mardossa a lelkiismeretem, de erre fel mikor végre rászántam magam, hogy egy kicsit több időt töltsek vele, értsd úgy, nálam szállásoltam el, mikor kiengedték a kórházból. Hol is tartottam? Ja, igen. Hogy több időt töltsek vele. Na, erre fel beállított dél körül Eli és órákon keresztül bezárkóztak az ÉN szobámba. Nekem kellet bemennem és elküldenem Elit, mert különben még holnap reggelig ott ült volna. – egy nagy levegőt vett majd folytatta. – Erre elkezdett balhézni, hogy miért küldtem el meg minden. Mintha nem lett volna elég egyértelmű. Cöhh… Szóval a lényeg, hogy eléggé összekaptunk, nagyon csúnya dolgokat vágtam a fejéhez és ő meg megsértődött és elment. – fejezte be villámgyors beszámolóját, amit Hoon alig bírt követni. – Hát kb. ennyi lenne.
Várakozóan pillantott barátjára, aki úgy néz ki még a feldolgozás fázisban volt. Pár perccel később megszólalt végül;
- Akkor ti most összevesztetek? – kérdezte bizonytalanul. Soohyun felsóhajtott, majd válaszolt:
- Nagyon úgy fest a dolog. Ráadásul jobban, mint valaha. – nem tudta és nem is akarta elrejteni a hangjában bujkáló fájdalmat, keserűséget.
Már kezdett kínosan hosszúra nyúlni a csend, mikor az idősebb felnézett barátjára. Ekkor valami olyan történt, amire legvadabb álmaiban se gondolt volna; Hoon tarkójánál megragadva magához rántotta és megcsókolta.