Soohyun a kórterem becsukott ajtajának támaszkodva állt teljesen lesokkolva. Teljesen váratlanul és felkészületlenül érte a csók. Fogalma sem volt, hogy mit reagáljon. Egyrészről, többet akart, másrészről viszont ott lebegett a félelem a levegőben. Félt a következményektől és félt attól, amit ez a kapcsolat eredményezhet.  Beletelt pár percébe, mire sikerült lenyugtatnia zakatoló szívverését, így pulzusa már csak 190 volt. – Nyugalom! Soohyun, le kell nyugodnod és visszamenned, mintha mi sem történt volna. Nyugi. Nincs semmi vész. – próbálkozott lelazítani magát. Nem sikerült. Legszívesebben felüvöltött volna, ami tekintve, hogy egy kórházban volt egyenesen eredményezte volna a diliházba való bezárását. – Hmm… Vanília ízesítésű nyugtató. Igazán jól hangzik. – gondolatban elkezdte fejelgetni a vele szemben lévő falat. Kezdte tényleg azt hinni, hogy elment a maradék esze is.  Egy újabb villámcsapás ébresztette rá, vissza kellene mennie Xanderhez, aki nagy valószínűség szerint ismét a takarója alatt bujkál. Nem hagyhatja szegényt magára a legnagyobb félelmével. Azért lehet, hogy néha szívtelen, de ennyire még nem.
- Bocsi csak… őőő… sürgősen ki kellett menjek a mosdóba. – gyenge hazugság volt, de az igazságnál ezerszer jobb. Persze Alexander azonnal észrevette a füllentést ám javára váljon, nem tette szóvá.
- Értem. – bólintott mosolyogva. – Már attól féltem vissza se jössz…
Nem tudta mit válaszolhatna erre. Kissé kipirult arccal ült le Xander ágyának szélére. Hatalmas csönd telepedett rájuk, amiben csak nézték maguk elé szótlanul.

- Úgy látom, minden eredménye rendben van szóval szerintem haza is engedhetem. – mondta fülig érő szájjal Alexander ágya végében álló doktor. – Persze pihenésre továbbra is szüksége van. Remélem, a barátja gondját tudja majd viselni, amíg teljesen felépül.
- Ó, ő nem hiszem, ho-
- Persze. Ügyelni fogok rá, hogy mindent betartson, amit mondott a doktor úr. – bólintott tisztelettudóan Soohyun.  Xander értetlenül nézett társára, aki továbbra is csak mosolygott a dokira.
Megbocsájtott volna? – kérdezte magától zavarodottan.
                Egy órával később a fiatalabb ágyában feküdt teljesen letaglózva. – Uram isten! A legvadabb álmaimban se reméltem, hogy valaha eljuthatok idáig. – gondolta izgatottan, miközben várta, a levesét. Szerelme már-már jobban gondját viselte, mint a kórházi nővérkék. Leste minden óhaját, sóhaját és nem engedte, hogy bármit is egyedül csináljon. Még a WC-re is elkísérte!!
- Miért csinálod ezt? – kérdezte meg végül Alexander. Soohyun kérdőn nézett rá ezért folytatta – Miért segítesz? Miért viseled gondomat? Meglennék egyedül is, vagy ha nem, felhívnék valakit. Miért törődsz velem ennyire?
A fiatalabb zavarba jőve ült le az ágy szélére. A csönd kezdett hosszúra nyúlni és válasz még mindig nem érkezett a kérdéseire. – Bárcsak azt mondaná, mert szeret…  - de nem ez történt.
- Elütöttelek. Tartozom ennyivel neked mindezek után.
- Ó. Értem. – nem próbálta leplezni csalódottságát, az nem ő lett volna. Nagyot sóhajtva nézett ki az ablakon. A vihar még mindig legalább akkora erővel tombolt, mint egy órával azelőtt. Úgy tűnt, sose hagyja abba. Xander lelkében is hasonló, soha véget nem érő gyötrelmek játszódtak le. Mindig mikor reménykedni kezd, jön egy villámcsapás, ami tönkretesz mindent. Bár Soohyun nagyon jól gondját viselte, beszélgetéseik a „Kérsz még valamit?” és az „ Így jó lesz?” kérdéseknél kimerültek. Párszor próbált szóba elegyedni a fiatalabbal, de kudarcba fulladt minden alkalommal. Fogalma se volt, mit kéne tennie az érdekében, hogy ne csak bűntudatból tegye, amit tesz a másik.

                Nagy erőfeszítésébe került ez az egész ápolósdi. Alig bírta visszafogni magát attól, hogy Alexander karja közé vesse magát és soha többé el ne engedje. Bár magának végre beismerte, még mindig szereti az idősebbet, de a kimondás túl nehéznek bizonyult. Könnyebb volt játszani az érdektelent, mint bevallani az igazi érzéseit. – Gratulálok Shin Soohyun! Színészkedésből 5-ös! Őszinteségből -100! – hordta le magát hülyeségéért. Néhányszor nekiveselkedett, hogy kimondjon mindent, mi a szívét már gyötrelmesen nyomja, de valami mindig megakadályozta benne. Legutóbb egy, az ablaknak csapódott madár. – Kezdem nagyon utálni a viharokat. – morgolódott, mosogatás közben. A kezében lévő tányérba már majdnem lyukat sikatyolt, mire észbekapott.
- Ha ez így megy tovább, biztosan bedilizek. – sóhajtott lemondóan a mosogatóra támaszkodva.
- Mitől dilizel be? – a vér is megfagyott az ereiben, mikor meghallotta háta mögül Alexander hangját.
- Semmitől. – vágta rá rögtön, megpördülve a tengelye körül. Xander gyanakvó tekintete elárult, hogy nem vette be, de nem firtatta, amiért iszonyú hálás volt neki. Ha most tovább kérdezősködött volna, tuti biztosan dugába dől minden, amiért eddig megdolgozott. Rémrettenetesen hazudott.
- Egyébként te mi a jó fenét csámborogsz itt kinn, mikor az ágyban kéne feküdnöd?! – eszmélt fel ingerülten Soohyun.
- Már nem bírok tovább feküdni. – nyafogott az idősebb.
Istenkém, de aranyos. – gondolta, de végül csak ennyit mondott: - Akkor ülj!
- Haha! Rémvicces. – húzta el gúnyosan a száját.
- Vicces vagy sem, tünés vissza, mielőtt a hátamon cipellek oda! – fenyegetésnek szánta, de végül már abban reménykedett, ellentmond neki Xander, mert akkor a karjaiba vehette volna.
- Oké. Oké. – sóhajtott lemondóan és elkezdett visszasántikálni a szobába.

                Eli miután nagy nehezen elszabadult a stúdióból, Soohyun háza felé vette az utat mivel tudta, nála van a lesérült Alexander. Akit nem mellesleg pont a drága leader-ssi rokkantott le. Lényeg a lényeg, muszáj volt látnia az ő mosolygós majmocskáját. Tanácsra volt szüksége, amiben csak az idősebb tudott segíteni neki. Fél órájába telt eljutni a munkahelyétől a lakásig, de éveknek tűnt számára. Annyi minden kavargott a fejében, hogy azt hitte menten szét robban.
- Eli. Hát te meg, hogy kerülsz ide? – kérdezte meglepetten Soohyun, mikor ajtót nyitott. Ám a hangjába egy csöpp dühöt is észrevett, amit a pár nappal azelőtti bárban történteknek tudott be.
- Elnézést a zavarásért, de sürgősen beszélnem kell Xanderral. – magyarázta belépve a lakásba. – Merre találom?
Látszott az idősebben, hogy nem nagyon akaródzik neki kimondani, de végül fél perc vívódás után megtette;
- Balra a második ajtó. – bökte ki kelletlenül.
- Köszi. Nem fog sokáig tartani. Ígérem. – bólintott és mielőtt még a másik meggondolhatta volna magát beslisszant a szobába, ahol Alexander feküdt.
- Hey Monkey Man! – üdvözölte derűsen barátját.
- Oh! Eli. Mi szél hozott erre? – kérdezte meglepetten a másik.
- Kellett valaki, aki meghallgat és segít, mert én komolyan mondom, begolyózok lassan. – fordította komolyra a szót és letelepedett az ágy szélére.
- Mi történt Eli? – aggodalommal teli hangon ült fel Xander az ágyban.
- Nem is tudom, hol kezdjem. – vakarta meg zavarodottan a tarkóját. – Igazából, lehet én reagálom túl és totál nem úgy van, mint ahogy hiszem, de ha meg igen, akkor nem tudom mit tegyek és…
- Ácsi. Ácsi. Miről is van szó pontosan? Mert ez mind szép és jó, de egy szót nem értek belőle az előzmények nélkül.
Nehezen akaródzott kimondani a bűvös szót, de tudta, muszáj lesz különben Alexander képtelen lesz segíteni neki.
- Nem miről. Kiről. – szünetet tartott, hogy összeszedje a gondolatait és nem utolsó sorban magát. – Kevin… - bökte ki végül egy hatalmas sóhaj közepette.
- Hogy… mi van? – kérdezte földig zuhant állal Xander.
- Ne nézz már így! – mondta durcásan. – Azért jöttem, hogy segíts nem pedig gúnyolódásért.
- Nem gúnyolódok, csak… meglepődtem. Nagyon meglepődtem.
A közéjük telepedett csöndben Eli felmérte barátja hangulati állapotát. Kissé ingerültnek tűnt, amit Soohyun közelségének tudott be. Ezek ketten, amit az utóbbi pár napban lerendeztek, kabaréba illő volt.
- Meséld el az egészet a legelejéről. – érkezett a parancs Alexander felől. És Eli szófogadó fiú módjára belekezdett.

                Fél órával később Xander kezdte úgy érezni magát, mintha egy szappanoperában lettek volna. Eli kiöntötte a lelkét neki, ami nem kismiska volt. Kiderült, teljesen bele van habarodva Kevinbe, de ezt persze nem meri elmondani neki. Ezért különféle gyerekes módszerekkel próbálja felkelteni a fiatalabb figyelmét. Ilyen dolog volt a bárban történt ominózus eset is, amikor részegen lekapta Alexandert. Ezzel próbálta féltékennyé tenni Kevint. – Rossz taktika. – gondolta fejcsóválva a Hong Kongi. Nem csak, hogy semmire se ment ezzel a megmozdulásával, de akaratlanul még az ő Soohyunnal kapcsolatos ügyébe is bekevert.
- És mióta vagy szerelmes belé? Vagy legalábbis mióta tudod, hogy ez szerelem? – kérdezte kíváncsian.
- Hmm… Nagyjából 1 hónapja.
- Értem.
- Igazán nem akarom megzavarni ezt a bensőséges hangulatot, de Xandernek pihenésre van szüksége, ha nem bánod Eli. – nyitott be Soohyun hűvös nyugalommal, ami őszintén megrémisztette mindkét fiút.
- Pe- persze. Megértem. Már itt sem vagyok. Sziasztok.– állt fel remegve a Washingtoni és kiviharzott. Alexander rosszalló pillantásokat lövellt az ajtót támasztó társa felé.
- Ez mire volt jó? Épp valami fontos dologról beszéltünk. – kérdezte ingerülten.
- Hát persze. Biztos iszonyúan fontos lehetett, ha személyesen jött el ide ahelyett, hogy felhívott volna.
- Pontosan! Ez nem egy telefonon megbeszélhető valami. – méltatlankodva meredt a vele szemben álló hűvös szépségre.
- Talán akkor jobb lett volna, ha ő viseli gondodat helyettem. Az ő társaságát biztosan sokkal jobban élveznéd. – az utolsó szóból csak úgy csöpögött a gúny és a megvetés. Xander nem tudta hová tenni Soohyun viselkedését.
- Nagyon úgy néz ki…