-  Az isten szerelmére! Miért nem tudsz nyugton maradni?! – kérdezte ingerülten Soohyun a korházi ágyon ficánkoló Xandert. – Az orvos világosan megmondta, hogy nem erőltetheted meg magad!
- De nem bírok tovább az ágyban heverészni! A hátsómat már kockásra ültem, arról nem is beszélve, hogy még zsibbad is. – kezdett el vitatkozni durcásan az idősebb.
- Ahh! Hogy lehet valaki ennyire nemtörődöm, mikor a saját egészségéről van szó. Hihetetlen vagy. Csinálj, amit akarsz, de aztán ha az ágyhoz szíjaznak, ne gyere hozzám rinyálni! – morgolódott, akár egy medve és belezuhant a mögötte álló fotel kényelmes karjaiba. Még mindig nem tudta elhinni, hogy tegnap este elütötte Alexandert. Valójában, mikor megtörtént az eset fogalma sem volt arról, hogy kit csapott el, de mikor az autó orrához sietett, majd elájult a felismeréstől. Egyrészt örült, hisz az idősebb mégse repült vissza, másrészt viszont halálfélelme volt, mivel épp előtte ment át rajta. Remegő tagokkal térdelt le a félájult Xander mellé és próbálta magához téríteni, ami nem kis feladatnak bizonyult. Utólag kiderült, hogy nem az ő hibájából. Taj részegen ütötte el a Hong Kong-it.
- Aucs! – szisszent fel fájdalmasan a kórházi ágyon ügyeskedő Alexander.
- Megmondtam, hogy ne ficánkolj annyit! – sóhajtott fel majd odalépett az „áldozat” mellé és visszasegítette az ágyra.
- Köszi. Mi lenne velem most nélküled? – mosolyodott el keserédesen.
- Valószínűleg a halálba beszélnéd a nővérkéket. – Az én szívem pedig még több darabra törne. – tette hozzá gondolatban.
- Igazad lehet. – nevetett jókedvűen. – De nálad jobb nővérke nincs a világon.
- Ne hízelegj! Nem áll jól neked és semmire se mész vele. – hárított hideg hangon, holott legbelül majd ki ugrott a bőréből, annyira örült az utóbbi mondatnak.
- Látom, harapós kedvedben vagy megint szóval inkább nem szólok egy szót se többet! – fordult el tettetett sértődöttséggel az ablak felé.
- Ha most nem lennél épp egy rohadt kórházi ágyon tuti behúznék neked egyet.
- Köszi, de azt már megtetted tegnapelőtt nem emlékszel? Mert én igen, és a szám is. – mutatott sebes ajkára.
- Mert megérdemelted. – vágott vissza dacosan.
- Ó hát persze! – fordult teljesen Soohyun felé dühösen. – Ezt érdemlem azért, hogy visszajöttem bocsánatot kérni tőled. Azért, mert megpróbáltam helyrehozni, amit kibaszottul elrontottam ugye? Mert nálad az a szokás, hogy a földön fekvőbe még egyet belerúgsz, hadd fájjon csak neki, mert „Megérdemli” igaz?!! – az utolsó szavakat már szó szerint üvöltötte, amivel őszintén meglepte Soohyunt. Legutóbb, akkor látta ennyire kiborulni, mikor Eli részegen lekapta. De talán még akkor se volt ennyire kibukva.
- Elmehetsz a jó büdös-
- ALEXANDEEEER!!! – Kevin visítása szakította félbe. – Hát mi a jó fene történt? Te atya isten! Borzalmasan nézel ki!
- Köszi, Kevin! Te aztán mindig tudod, mit kell mondani. – sóhajtott fel és megcsóválta rosszallón a fejét.
- Hé, nagyfiú! Hogy vagy? – hangzott fel Eli hangja az ajtóból, ami önkéntelenül is feldühítette Soohyunt, mivel azonnal visszaemlékezett a bárban történtekre.
- Szarul, de büszkén! – nevetett fájdalmasan Xander.
- Azt hiszem jobb lesz, ha én most megyek. – mondta a banda lead vocal-ja és mielőtt még bárki bármit kérdezett volna kifordult az ajtón.

                Alig tudta elhinni, hogy kiabált vele. Ráadásul, amiket a fejéhez vágott. Ó istenem! Úgy néz ki a balesetnél jobban beütötte a fejét, mint gondolta és teljesen elment az esze.
- Miért sóhajtozol annyira? – Kevin kíváncsiskodó hangja rántotta vissza a valóságba.
- Huh? Ja, semmi semmi. Csak fáradt vagyok. – mosolyt erőltetett az arcára. Nem sikerült valami jól, mert a fiatalabb továbbkérdezősködött.
- Na, persze! Fogadni mernék, hogy már megint veszekedtetek. Igazam van?
Alexandernél kezdett megtelni az a bizonyos pohár, ami ha túlcsordul, egy földön fekvő, az életéért könyörgő Kevint eredményezett volna. Eli sietett végül a segítségére.
- Szerintem inkább hagyjuk pihenni. Tegnap ütötték el, biztos nincs túl sok ereje és főleg nem a te hülyeségeidhez! – ragadta karon a San Franciscoi szőkeséget és kezdte el az ajtó felé vonszolni, amiért Xander igazán hálás volt neki. – Pihenj sokat és gondolkozz kevesebbet! – mosolyodott el mindent tudóan.
                Pár órával később a távirányítót félredobva, nagy fájdalmak közepette, de feltápászkodott arról az istenverte ágyról és elsétált az ablakig. Kint befelhősödött és a szél is feltámadt, ezzel sietésre ösztönözve az embereket. Vihar közelgett. – Nem szeretem a viharokat. – Soohyunra gondolt. – Bárcsak itt lenne most velem… - Mindent megtett volna azért, hogy ez valóra váljon. De azok után, ahogy leordította a fejét sanszos volt, hogy se ma se máskor nem fogja meglátogatni. Ismerős szorítást érzett a mellkasában. Mindig ez történt, ha úgy érezte darabokra esik ettől a gyötrelmes szerelemtől. Villámlott egyet, amit szinte azonnal dörgés követett. Xander ijedten ugrott vissza az ágyába, sérüléseihez képest hipersebességgel.
- Utálom a viharokat!

                Villámok cikáztak az égen, ahogy Soohyun kinézett az ablakon. A semmiből egyszer csak egy hatalmas vihar kerekedett a kórházban maradásra kényszerítve őt. A váróteremben ücsörögve azon törte a fejét vajon, mit csinálhat most Alexander. Ha az emlékezete nem csalt, akkor halálosan félt a viharoktól, ha ez pedig így van, akkor most valószínűleg a takaró alatt rejtőzködve próbálja „túlélni” a természet eme csodálatos dolgát. Erre a gondolatra mosolyognia kellet. Elképzelte a paplan alatt bujkáló fiút és egyszerűen nevetnie kellett. Annyira szívet melengető volt a gondolat, hogy átöleli és a karjaiban remegő szerelmét nyugtatgatja. Már nem tudott és nem is akart hazudni magának; igenis szerette. Teljes szívéből, mindazok ellenére, amit fél éve történt. Piszkosul fájt neki, igen. De visszajött és csakis miatta, azért, hogy az ő bocsánatát elnyerje és a fenébe is, Soohyun legbelül már rég elfelejtett neki mindent. Csak az a fránya büszkesége továbbra se engedte neki, hogy ezt hangosan is kimondja.
Pedig beszélnem kell vele. Muszáj! El kell, mondjam neki, amíg nem késő. – gondolta és felsóhajtott. – Egyszer már majdnem elszalasztottam a lehetőségemet, mikor azt hittel felszállt arra a gépre. Még egyszer nem történhet meg!
Elhatározásra jutott. Felmegy Xanderhez és elmond neki mindent, bevallja, mennyire szereti és, hogy megbocsájt neki. Igen. Ezt fogja tenni! Felpattant a székről és Edward Cullent megszégyenítő sebességgel futott a lifthez.

                Alexander a takarója alatt remeget, mint a kocsonya. Minden egyes dörgésnél összerándult és legszívesebben kiszaladt volna a világból. Férfias vagy sem, a sírás szélén állt. Tényleg borzalmasan félt a viharoktól. Veszélyesek és hirtelen csapnak le és veszélyesek is. Ha belecsap a villám azonnal meghalt ott az út közepén. Ropogósra sülve, mint egy grillcsirke. - Ez nagyon nem buli! Nagyon nem! – gondolta vacogó fogakkal. – Nem akarok sült csirke lenni!!!!
- Sejtettem, hogy a takaró alatt talállak majd. – Soohyun hangja villámcsapásként érte. Nem! Nem villámcsapás! Nincs grillezett csibe! – Semmit nem változtál, huh?
Xander meglepetten kukkantott ki paplanja rejtekéből és, amit látott egyszerűen letaglózta; a fiatalabb lágyan elmosolyodva állt az ágya mellett.
- T… te mit csinálsz még itt? – kérdezte zavarodottan.
- A vihar miatt itt ragadtam és gondoltam talán szeretnél egy kis társaságot. Elég unalmas lehet itt egyedül. – rendületlenül mosolyogva foglalt helyet ezúttal, te atya isten, az ő ágyán! Az ember, akitől a szíve őrült vágtába kezdett, akárhányszor a közelében volt, most az ágyán ült és mosolygott rá. Ez biztosan csak egy álom, de akkor soha többet nem akar felébredni! – Mi az? Elvitte a cica a nyelved? Nem vall rád ez a nagy szótlanság.
Valóban nem, de hogy tudott volna bármit is kinyögni, mikor épp Soohyun-túladagolásban szenvedett? – Csípjen meg valaki! – gondolta és a takaró alatt belecsípett saját combjába. Földöntúli öröm járta át egész testét, mikor érezte a fájdalmat. – Hát mégsem álom. Tényleg itt ül velem szemben.
Mikor már a csend kezdett kissé kínossá válni megköszörülte a torkát párszor;
- Öhmm… izé… szóval…
- Bökd, már ki mit akarsz, ne csak dadogj össze-vissza! – forgatta meg a szemét Soohyun.
- Szóval csak azt akartam mondani, hogy köszi. – egy levegővel darálta le az egész mondatot és lélegzetvisszafojtva várta a fiatalabb válaszát.
- Igazán… nincs mit. – motyogta kissé zavarba jőve a másik. – Emlékeztem, hogy félsz a viharoktól és úgy gondoltam talán jobban éreznéd magad, ha lenne melletted valaki.
Annyira aranyos, mikor zavarban van. – gondolta elalélva Xander. Régen imádta, ha miatta pirult el, ha zavarba hozhatja egyetlen szavával vagy cselekedetével, mert olyankor mindig úgy elvörösödött, mint egy rózsa.
- Ez nagyon kedves tőled. Még egyszer köszönöm. – mosolyodott el lágyan.
Hirtelen ötlettől vezérelve felült és gyorsan egy apró csókot lehelt Soohyun ajkaira. Alig pár másodperc volt az egész, de neki a világot jelentette. Ugyan félt az elutasítástól vagy az esetleges újabb veszekedéstől, de úgy érezte, ha most ezt nem teszi meg, azzal nagy hibát követ el, amit egész életében bánni fog. Fürkésző tekintettel nézett a fiatalabbra, aki megkövülten ült vele szemben. Annyiféle érzelem futott át az arcán, hogy nem volt ideje egyiket se felismerni, mert már jött is a következő. Kezdett rosszat sejteni, ahogy az idő múlásával Soohyun továbbra sem mozdult, csak bámult meredten előre. Már épp szóra nyitotta a száját, mikor a másik megszólalt:
- Nekem… most me… mennem kell. – azzal felpattant és kiviharzott a szobából magára hagyva Alexandert a szívét mardosó kétségekkel együtt.