Soohyun olyan gyorsan hajtott, hogy azt még egy Forma 1-es versenyző is megirigyelte volna. Alig fél órával ezelőtt tudta meg, Alexander gépének indulási idejét, ami sokkal korább volt, mint azt ő remélte. Így most padlógázzal cikázott az autók között. Nem hagyhatta elmenni egyetlen szó nélkül. Ismét. Na, azt már nem! Ha kell még a biztonságiakon is átverekszi magát, de mindenképp beszél vele. A sebességmutató épp kezdett kiakadni, mikor végre valahára megérkezett a reptérre.
- San Francisco… San Francisco. Hol a fenébe van már az a rohadt járat kiírva?! – dühöngött az Induló járatok tábla alatt. – San Fra… áh! Meg van! – kiáltotta és szélsebesen elkezdett rohanni a 13-as kapu felé.
Miért pont a 13-asról megy? Utálom azt a számot. Szerencsétlenséget hoz mindig csak a nyakamba. – bosszankodott rohanás közben. – A fenébe! Most nem szabad ilyenekre gondoljak. Csak pozitívan! Ezúttal a 13 szerencsét fog hozni és időben érek oda és… - próbálta hitegetni magát, de a szíve mélyén érezte, nem így lesz. Mindig is túl jók voltak a megérzései. Alig kapott már levegőt az utolsó pár méteren, gyomra ököl méretűre zsugorodott, szíve csak úgy kalapált és nem a futás miatt. A kétségbeesés tette ezt vele. A gondolat, hogy újból elveszíti Xandert rosszabb volt a halálnál is.
- Várjon! Oda nem mehet be! – kapta el a karját az egyik biztonsági.
- Csak egyetlen percre. Kérem! Muszáj beszélnem valakivel. Könyörgöm. – kétségbeesetten próbálta győzködni a vele szemben álló férfit.
- Sajnálom, de nem lehet. Nem engedhetem be és amúgy se tudna már beszélni a barátjával. – Soohyun szívébe fájdalom nyilallt, mert sejtette mi lesz az őr következő mondata. – A gép már a kifutópályán van.

                Mi a fenét csinálok én? – kérdezte magától Xander gúnyosan. – Nem vagyok normális! Hogy dönthettem így? Biztos elment az a maradék eszem is. Soohyun, mit művelsz velem? – gondolatban lekevert egy hatalmasat magának és hátrahajtotta fejét a fejtámaszhoz. Kinézett az ablakon az azúrkék égboltra, amit itt-ott felhők tarkították. Vattacukorra emlékeztették. Finom, könnyed, édes élvezet. – Akárcsak Soohyun… - sóhajtott fel fájdalmasan és elfordult az ablaktól.

                Magába roskadva ült a reptéri kávéházban cappuccinoját fixírozva. Egyet kortyolt csak belőle és utána otthagyta az asztalon. A fájdalom elvette az ízérzékelését is, megbénította a végtagjait és teljes sötétségbe borította az agyát. – Elment. Megint itt hagyott. Már megint hátrahagyott, mint egy kibaszott rongyot, a fenébe is! – olyan erővel szorította ökölbe kezét, hogy az ujjai elfehéredtek. – Te rohadék! Hogy voltál képes ezt tenni velem megint?!
                Mielőtt elindította volna az autót kikapcsolta mobilját. Nagyon nem volt cseverészős kedvében. Majd ha kicsit kitisztult a feje talán felhívja Hoont és elmeséli neki a történteket. Talán. De az is lehet, hogy nem. Egyelőre képtelen volt a jövővel foglalkozni. Elég kínzó a jelen is, nem még a jövőbeli megpróbáltatás, ami minden bizonnyal be fog következni. Nem. Arra jelenleg még csak gondolni se akart. Mindent a saját idejében. Most a vezetésre kell koncentrálnia. Jó lenne nem elgázolni az első embert, aki az útjába kerül. A börtön gondolata még mindig nem csábította. Zabkása, rabruha, kosz, közös fürdő. Fújj! Köszöni, de ebből inkább nem kért.
Gázt adott és elindult ki tudja hová.

                Miután megérkezett, lepakolta bőröndjeit és bement a fürdőbe, hogy kicsit felfrissítse magát. Nem tetszett neki, az az Alexander, aki visszanézett rá a tükörből. Fekete karikák éktelenkedtek megdagadt szemei alatt. A bőre gyűrött és fakó volt, nem is beszélve cserepes ajkairól. Egyszóval borzalmasan festett.
- Remek. Még Shrek is szépségkirálynő hozzám képest. –morogta az orra alatt és kivánszorgott a mosdóból. Fáradtnak és álmosnak érezte magát. Elterült az ágyon, hátha el tud majd aludni. Nem okozott túl nagy meglepetést számára, hogy 1 óra forgolódás után is még teljesen ébren volt. Végül megunta a dolgot és a bőröndjéből előkapott pár tiszta ruhát felvéve kilépett az ajtón.
                Talán egy kis séta jót tesz majd. –gondolta miközben előrefelé lépdelt az utcán. Sok ember mászkált kinn, ami nem csoda tekintve mennyire jó idő volt még így szeptember végéhez közeledve is. Lassan helyezte egymás után a lábait, mint egy kisgyerek, aki nemrég tanult meg járni. Elveszettnek érezte magát. Nem tudott a gondolattól szabadulni, hogy hibát követ el. A szíve fájdalmasan sajogni kezdett megállásra kényszerítve Xandert. Mellkasára szorított kézzel bámulta a földet lába alatt. Arca fájdalmas grimaszba torzult Soohyun gondolatára. – Miért kell ennyire bonyolultnak lennie? Miért nem lehetünk egyszerűen együtt? Miért? Azt akarom, hogy egy átlagos pár legyünk. Olyan nagy kérés ez? Nem értem… - felnézett a ragyogó kék égre és könnyeivel küzdött. Nem kezdhetett el bömbölni, mint egy gyerek az utca közepén. Hogy nézett volna már az ki? Vett egy mély levegőt, majd még egyet és továbbindult jobbra. Fogalma se volt merre van, de nem érdekelte. Csak ment amerre a lába vitte. A gondolkodás mostanában valahogy kiesett a napi rutinjából.
                Fél órával és legalább 10 km-nyi gyaloglással később betért egy nem túl bizalomgerjesztő bárba. Alkoholra volt szüksége, méghozzá nagy mennyiségben.
- Whiskey. Tisztán. – mondta a pultosnak.
- Biztos benne? Nem lesz ez egy kicsit erős elsőre? – kérdezte meglepetten.
- Csak adja, amit kértem! A többi már az én bajom, nemde? – nézett kissé ingerülten a vele szemben álló férfira, aki egy fejcsóválás után teljesítette kérését. Egy húzásra kiitta az egészet. – Még egyet! És eszébe ne jusson! – emelte fel figyelmeztetően az ujját, mikor látta, hogy a pultos szóra nyitja a száját. Gyorsan végzett a második pohárral is, amit követett egy harmadik és egy negyedik. Már kezdett kettőt látni, mikor a mixer megelégelte és majdhogynem szó szerint kidobta.
- Cöhh! Bezzeg azt az idiótát, aki ott balhézik, nem dobják ki, de a csöndesen iszogatót igen. – morogta. – Menj a picsába! – kiáltott a pultosnak tántorogva. A föld hirtelen olyan erővel kezdte húzni maga felé, hogy nem tudott neki ellenállni és kiterült a járdán, mint egy liszteszsák.

                Már 4 órája kocsikázott cél nélkül, mikor végre úgy döntött hazamegy. Már így is több mint valószínű, hogy legalább 100 nem fogadott hívása és vagy 50 üzenete van minden egyes bandatagtól. Vezetés közben észrevette, hogy már lemenőben van a nap.
- Ennyi lenne az idő? – kérdezte magától kibámulva az ablakon. – Csak úgy repül, ha az ember épp a picsába és a bassza meg között lebeg. – tette hozzá gondolatban. A látása kezdett kissé elhomályosulni a fáradtságtól. Bekapcsolta telefonját, ami szinte azonnal el is kezdett csörögni. Hoon volt az.
- Igen? – vette fel egy nagy sóhaj után.
- Mi történt veled? Tudod te hányszor próbáltalak elérni? És nem csak én, hanem mindenki! Halálra aggódtuk magunkat miattad. Mi a fenét csináltál ennyi ideig? – vágott a közepébe a fiatalabb. Pont ez volt az, amit annyira szeretett benne; nem kertelt, kimondta, amit gondolt.
- Sajnálom. Egy kis magányra volt szükségem. – csönd a vonal másik végén. Szinte látta maga előtt, ahogy barátja hajába túrva felsóhajt.
- Nem sikerült igaz? Nem értél oda időben. – ezúttal rajta volt a sor, hogy hallgasson. Még órákkal utána se tudta elfogadni a kudarcot. Talán, ha kicsivel gyorsabban hajtott volna. De nem. Akkor se ért volna oda időben. Túl kevés volt az idő és túl nagy a távolság, amit meg kellett tennie.
- Nem. – hangzott a tömör válasza.
- Sajnálom. Pedig annyira reménykedtem.
- Én is elhiheted. – a sírás határán állt. Már kezdett elhomályosulni a látása is szemében összegyűlt könnyektől. – Ostoba voltam, hogy azt hittem sikerülhet.  – most már potyogtak a könnyei, egyetlen pacává változtatva az utat maga előtt.
- Nem. Nem voltál az! Te mindent megtettél. Érted? Ne ostorozd magad! Ennek így kellett történnie. Az idő majd begyógyítja a sebeket. Nehéz lesz és pokolian fog fájni az elején, de sikerülhet, ha te is úgy akarod. – nyugtatásnak szánta ugyan, mégis ezzel csak még jobban elkeserítette Soohyunt.
- Nem! Ezt már nem tudja semmi meggyógyítani! - kiáltotta zokogva. Remegő kézfejével próbálta törölgetni könnyeit, hogy valamivel jobban lásson. Nem sok sikerrel. Épp zöldre váltott előtte a lámpa és elindult, mikor a semmiből lelépett elé az útra valaki. Nem tudta már időben megállítani az autót. Fékcsikorgás, egy csattanás, csönd.
- Mi történt? – hallotta Hoon aggódó hangját a vonal másik végéről.
- É… é… én azt… hiszem… el… elütöttem valakit.

                Szédelegve bolyongott az utcák labirintusában, mikor végre egy ismerős főútra jutott.
- Na vééégreee... hukk. – csuklott egyet. A gyomra az utóbbi pár percben elkezdett nagyon nem úgy viselkedni, mint ő akarta. Émelygett, hányingere volt és már mindenből hármat látott. – Sokszorozódnak… osztódnak… hehehhee. – nevetgélt a falnak támaszkodva. Az emberek többsége próbálta minél messzebb elkerülni, aminek jelenleg kifejezetten örült. Ha most nekiment volna valaki, azt tuti péppé veri. Kicsit megrázta a fejét, hátha kitisztul. Rossz ötlet volt. Ha eddig benn tudta tartani gyomortartalmát, hát akkor most eljött az idő, hogy kiadja. Odatámolygott az első kukához és szép szóval mondva, rókát fogott. De nem is egyet.
- Ó, bassza meg! Ezt szívesen kihagytam volna. – morogta száját törölgetve. –De legalább van nálam tic-tac. – röhögcsélve benyelte egy fél dobozzal és továbbment. Sokkal jobban érezte magát miután kijött belőle, aminek ki kellett. Járni is egész normálisan tudott már. Ergo nem volt szüksége a falra, hogy függőlegesben tudjon maradni.
                Negyed órával később végre visszatalált a kiindulópontjához. Már csak egy 4 sávos út választotta el őt az ágytól. A zebrán épp akkor váltott pirosra a lámpa, mikor ő odaért volna. A levegőbe rúgva mérgelődött magában. Nem volt jó ötlet mivel ezzel a balett mozdulattal sikeresen kibillentette magát az egyensúlyából. – A rohadt életbe!  - suhant át az agyán mielőtt kiperdült az útra. Hatalmas fényt látott balról érkezni. A következő pillanatban már nem látott és nem érzett semmit.
- …der! – Micsoda? – Alexander!!!! – valaki a nevét kiáltotta. Olyan ismerős volt a hang, de a gazdáját nem látta. Miért nem látta? Annyira nem lehetett sötét. – Xander nyisd ki a szemed, kérlek! – hallotta az előbbi kétségbeesett hangot ismét. A szemét? Ó hát persze. Biztos be van csukva. Ez megmagyarázza, azt a hatalmas sötétséget. Nehezebb feladat volt, mint az elsőre gondolta ugyanis a szemhéja nem akart engedelmeskedni neki. Meleg kezek ölelték. – Milyen kellemes… és ismerős. Kinek a karjaiban vagyok én?
Mikor végre nagy nehezen sikerült kinyitnia szemét megkapta a választ kérdésére.
- Soohyun? – kérdezte rekedt hangon mielőtt a sötétség újból elragadta volna.