Alexander másnap halálosan fáradtan ébredt. Egy szemhunyásnyit nem tudott aludni az előző napi események miatt. Képtelen volt kiverni a fejéből azt a téveszmét, hogy Soohyun megcsókolta a taxiban. A nagy agyalás közben fájdalom hasított a fejébe.
- Mi a jó…? – morgolódott aztán rájött, hogy tegnap azért ő is magába döntött pár üveg sört. ÉS ez volt az a pillanat, mikor eszébe jutott mit tett Eli. Úgy pattant ki az ágyból, mint akit rakétából lőttek ki. – Kinyírom! – mennydörögte és nekiállt felöltözni. Mielőtt elindult volna felhívta Kevint, hogy megtudja, pontosan merre is jár az a kis szemétláda, aki tönkretett mindent közte és Soohyun között.
- Oh Xander, hello. Eli? Már elindult a próbaterembe. Meg leszek lepve, ha elér addig ilyen állapotban. Komolyan mondom egy zombi is ezerszer energikusabb, mint ő.
- Köszi, csak ennyit akartam. Szia. – azzal letette a kagylót mielőtt a másiknak lett volna ideje kérdezősködni. Egy kíváncsiskodó Kevinnél nincs rosszabb.
                Szerencséjére gyorsan sikerült taxit fognia így 9:30-ra már a próbaterem felé csörtethetett péppé verni Elit. Érzelmek ezrei kavarogtak benne; düh, megbántottság, félelem, kétségbeesés, összezavarodottság, reményvesztettség, fájdalom. Gondolkodás nélkül rontott be az ajtón, de rögtön meg is bánta. 3 értetlenkedő tekintet fordult felé és szerencsétlenségére egyikük se Elié volt.
- Öhmm… izéé… nem láttátok Elit valamerre? – kérdezte elsüllyedve mélyen a szégyen sűrű mocsarában.
- Kiment a mosdóba. – érkezett a válasz Hoontól. Xander könyörgött azért, hogy megnyíljon alatta a föld és elnyelje, de csak nem akart. Végül csak sóhajtott egyet és gondosan ügyelve arra, hogy ne nézzen annak az egy bizonyos embernek a szemébe elindult a kanapé felé.
- Remélem, nem bánjátok, ha itt megvárom. Lenne pár dolog, amit nem tűr halasztást. – az utolsó mondatot már a fogai között préselte ki enyhén ingerült állapotban.
- Semmi gond. – érkezett a könnyed válasz, AJ felől. Szimpatikus volt neki az új tag. Mosolygós, kedves fiú, aki mindig tudja, mit kell mondania. Ha ki tudta volna valaha is verni a fejéből Soohyunt, akkor biztos valaki olyanba habarodott volna bele, mint AJ. De persze erre a nullánál is kevesebb esély volt.

Meglepetten kapta az ajtó felé fejét, mikor Xander szó szerint berontott azon. Ha a puszta jelenléte nem lett volna elég szívszaggató számára, hát akkor a kérdés, amit ezután feltett megadta a kegyelemdöfést;
- … nem láttátok Elit valamerre?
És ami még ennél is jobban bántotta, hogy egyetlen egyszer se nézett rá. Mintha attól félne, elkap valami gyógyíthatatlan betegséget attól, hogy ránéz. Megalázottnak érezte magát és menekülni akart. – Minél előbb ki kell, innen jussak. – gondolta kétségbeesetten és már épp állt fel, hogy kisétáljon valami légből kapott ürüggyel, amikor Eli lépett be az ajtón szoborrá dermesztve őt. Alexander azonnal felé kapta a fejét, ami csak még mélyebbre döfte a kést a hátában.
- Beszélnünk kell. Most! - hallatszott az ex-tag semleges és nyugodt hangja.
- Ajjaj.  Gondolom nem a múlt heti mozi premierekről akarsz velem cseverészni.
- De nem ám. Indulás! – az utolsó szónál felpattant és karon ragadva a szétcsúszott Elit kiviharzottak a teremből teljesen összetörve ezzel Soohyunt.
- Jól vagy? – kérdezte félve Hoon.
- Nem. Nem éppen. – halványan elmosolyodott miközben helyet foglalt a kanapénak azon a részén, ahol az előbb még Xander ült.
- Akarsz róla beszélni?
 - Ahh. Nem tudom. Legszívesebben azt mondanám, nem, de tudom, azzal csak saját magamat csapom be. Nem tudom mitévő legyek. – arcát kezébe temetve próbálta lecsillapítani zakatoló szívét. Rég nem érzett már ilyet. Egy feketelyuk tátongott a mellkasának közepén és szorgosan munkálkodott azon, hogy magába szippantsa.
- Ahogy gondolod. Én itt leszek, meghallgatlak. – lágyan elmosolyodott és magához ölelte Soohyunt, ami jelenleg jobban esett neki bárminél a világon. Erre volt most szüksége. Egy nagy adag megnyugvás Hoon karjaival tálalva. C'est magnifique!
Ellazulásából az ajtó nyitódásának hangja ugrasztotta vissza a valóságba, ahol egy falfehér arcú Alexander nézett rá megrökönyödve.

Egy kiadós veszekedés után végre tisztázták Elial a dolgaikat. A fiatalabb megígérte, hogy rendbe hozza, amit részegen elrontott bármibe is kerüljön és ezért cserébe Xander nem veri laposra. Fair alku volt. Leszámítva, hogy visszaérve a próbaterembe Soohyunt Hoon karjaiban találta. Az egész világ megszűnt létezni körülötte. Csak az ölelkező párocskát látta maga előtt és úgy érezte kitépték a szívét a helyéből majd utána még jól meg is taposták a biztonság kedvéért. Állt ott és meredten bámulta őket.  Azt se vette észre, hogy Eli őt szólongatja.
- Alexander Lee Eusebio! – erre már oldalra kapta a fejét.
- Mi van? – vakkantott ingerülten.
- Csak azt kérdeztem, hogy meddig maradsz? Tudod, hogy mennyi időm van arra-
- Holnap indulok vissza.

Az az egyetlen mondat vízhangzott Soohyun fejében egész délután, ami tőrdöfésként érte;
„Holnap indulok vissza.” – hallotta újból Alexander fagyos szavait. Képtelen volt elhinni, amit pár órával azelőtt történt. – Miért? Miért teszed újra ezt velem, mikor végre úgy éreztem készen állok megbocsájtani neked? Miért… - nem bírta tovább és 4 hónap után először kezdett el újra zokogni. A könnyei csak úgy záporoztak párnájára teljesen eláztatva azt. Dél körül betegségre hivatkozva hazajött, mert képtelen volt tovább abban az épületben maradni, ahol másodszor is darabokra törték. Legutóbb kerek 3 hónapjába telt, mire képes volt túllépni Alexander elvesztésén, de ezúttal a világ összes ideje is édes kevés lett volna a gyógyuláshoz.
                Lassan feltornázta magát az ágyon vízszintes pozícióba és szipogva körbekémlelt, hogy hol találhatna még pár ezer darab zsebkendőt. – Ah. Elfogyott. Vennem kéne. De ahhoz le kéne menni a boltba. És ahhoz, hogy lemenjek a boltba ki kéne mennem a lakásból. Azt pedig nem akarom. Jó lesz a WC papír is. – gondolta végig villámgyorsan és egy bólintással megpecsételve kikászálódott az ágyból és bement a fürdőbe egy pár gurigáért.
                Este 8 körül járhatott az idő, mikor kopogtak az ajtón. Soohyun riadtan pattant ki az ágyból. Nem volt épp szalonképes formába; szemei vörösen izzottak és meg voltak dagadva a sok sírástól, haja csimbókokban állt, a ruhája pedig csurom víz volt a könnyeitől. Arról nem is beszélve, hogy egy papír zsebkendő piramis tornyosult a hálószobájában. Mindent egybevetve, egyáltalán nem volt olyan formában, hogy látogatókat fogadjon, de mikor meghallotta Hoon halk hangját meggondolta magát. Kicsit rendbe szedte a ruháját, haját némiképp lesimogatta. Szemeivel nem tudott sok mindent csinálni, úgyhogy az ajtóhoz lépett és beengedte drága barátját.
- Rettenetesen nézel ki.
- Neked is szép jó estét. – morogta savanyúan Soohyun és becsukta az ajtót. – Mi járatban erre? Foglalj helyet. – mutatott a kanapé felé miközben ő maga is lehuppant az ülőalkalmatosság bal szélébe.
- Szerintem nagyon is jól tudod, miért vagyok itt.  Ugye? – egy vaskos hallgatás volt a válasz. – Sejtettem. Szóval. Elkezded magadtól vagy csapjam föl a szerszámos ládámat és harapófogóval húzzak ki belőled mindent? – mosolyodott el melegen, amitől a Soohyunban lévő feszültség is egy kissé enyhült így már nem szorította ki belőle az életet is.
Vett egy nagy levegőt és elkezdett mesélni. Elmondta, mi volt mielőtt Xanderék kiléptek volna, hogy mi volt köztük és, hogy mennyire összetörte Alexander távozása. Aztán elmesélte, mennyit sírt miatta éjjel-nappal és, hogy azt hitte végre túltette magát rajta, de mikor tegnap váratlanul felbukkant, minden addig gondosan felépített védelmi fala egy szempillantás alatt omlott le. És végül elmondta, mennyire rosszul érintette a tegnapi Elial történt csókja az idősebbnek, hogy a taxiban lopott tőle egy csókot valamint, a mai nap eseményei, amik örökre és végérvényesen padlóra küldték.
- Nem tudom elviselni, hogy újból csak úgy maga mögött hagyjon, mint egy darab rongyot. Érted? Ez egyszerűen túl sok már nekem… - ismét felzokogott. Érezte Hoon meleg tenyerét, amint az a hátát simogatja gyengéden.
- Akkor beszélj vele. Mondd el neki mindezt, amit nekem is elmondtál. – Soohyun megrökönyödött tekintetének hatására kicsit felsóhajtott majd így folytatta; - Tudom, hogy nehéz, de ha nem teszed, meg örökre bánni fogod. Mindig arra fogsz gondolni, mi lett volna, ha beszélek vele? Másképp alakultak volna a dolgok?
Igaza volt. Soohyun tudta mégis annyira nehezére esett elfogadni. Nem érzett magában elég erőt egy ilyen kaliberű beszélgetéshez.

Másnap reggel Alexander összes csomagjával a kezében indulásra készen várt a taxijára. – Már rég itt kellene lennie. Így le fogom késni a gépet. – morgolódott az óráját bámulva. Mikor végre nagy bocsánatkérések közepette megérkezett a sofőr, bedobálták a bőröndjeit a csomagtartóba és végre valahára elindultak a reptérre. Durván fél órás volt az út, de Xandernek mégis óráknak tűnt. Az idő egy csiga lassúságával vánszorgott. Végül csak megérkezett a célállomására. Kifizette a taxist és elindult megnézni hol kell majd becsekkolnia. Még ugyan volt másfél óra a gép indulásáig, mégse tudott a szállodában egyhelyben ülni. Ha nem csinált valamit, amivel lefoglalta magát elkezdett agyalni, ami azt eredményezte, hogy éktelen haragra gerjedt.
- A francba! – toppantott egyet mérgében.
                Egy órával később már alig bírt magával. Fel-alá járkált, képtelen volt egy helyben maradni. Soohyunon járt az esze. – Gyorsan talált magának valaki mást. – gondolta gúnyosan. A szíve összeszorult a felismerésre, hogy végleg elveszítette. Nem maradt már semmi remény, amibe kapaszkodhatott volna, nem volt már értelme itt maradni. – Talán így jobb lesz mindkettőnknek… - a szíve még egy utolsót dobbant szerelméért mielőtt elindult volna a megfelelő kapuhoz.